Marobashi – amikor a kard és az elme eggyé válik

A japán kardművészetekben sok fogalom kapcsolódik a zenhez: mushin (üres elme), zanshin (folyamatos éberség) vagy shoshin (kezdő elme). Van azonban egy kevésbé ismert, mégis rendkívül mély jelentéssel bíró elv: marobashi (丸橋).

Jelentése szó szerint "kerek híd", átvitt értelemben azonban a "formátlanság" vagy a "természetes mozgás" állapotát írja le. Ez az a szint, amikor a harcos már nem gondolkodik tudatosan a technikáról – minden mozdulat magától történik, tökéletes összhangban a helyzettel.

A Shinkage-ryū iskola alapítója, Kamiizumi Nobutsuna a 16. században fogalmazta meg a marobashi elvét. A harcosnak szerinte úgy kell alkalmazkodnia az ellenfél mozgásához és szándékához, mint ahogy egy madár igazodik a légáramlatokhoz – nem küzd ellene, hanem együtt halad vele, és közben megtalálja a győzelemhez vezető pillanatot.

Később Yagyū Munenori – Tokugawa sógunok kardmestere – a marobashit a "transzcendens bölcsesség kardjának" nevezte. Úgy tartotta, hogy ez az állapot túlmutat a harci technikán: a kardforgatás itt már nem csupán küzdelem, hanem a lélek és a tudat gyakorlása.

A marobashi lényege, hogy a harcos eggyé válik a helyzettel. Nincs külön "támadás" és "védekezés", nincs merev technikai forma – csak a természetes, folyamatos áramlás, amelyben a döntés és a cselekvés egyazon pillanatban születik meg.

Ez az elv nem korlátozódik csupán a kardvívásra. A marobashi a zen szemléletével rokon: legszelídebb formájában a marobashi az élet szinte minden területén fellelhető, és – a kor mesterei szerint – valójában mindent átitat.

A fogalom meghatározása szerint épphogy túl van mindenen, amit egragadhatnánk: olyan állapot, amelyre törekedni kell, miközben már eleve részesei vagyunk.

Ez a marobashi legtisztább formája.