Japán dojok régi etikettjei – hogyan üdvözölték egymást a szamurájok?
Amikor ma belépünk egy japán harcművészeti dojoba, természetesnek vesszük a meghajlást, a mester felé fordulást, az "onegaishimasu" vagy "arigato gozaimashita" kifejezéseket. Ezek a mozdulatok és szavak azonban nem pusztán a XX. század formalizált szabályaiból születtek. Gyökereik évszázadokra nyúlnak vissza, a feudális Japán szamurájainak világába, ahol az üdvözlés és az etikett élet-halál kérdése is lehetett.
A szamurájkultúra udvariassága
A szamurájok a Kamakura-kortól (1185) kezdve váltak elkülönült, szigorú társadalmi renddé, amely az Edo-korban érte el a legszigorúbb formáját. A rang, a lojalitás és a tiszteletadás meghatározta mindennapjaikat. Az üdvözlési formák (aisatsu) gyakran a társadalmi hierarchiát is tükrözték: a rangban alacsonyabb fél hajolt meg mélyebben, a magasabb státuszú rövidebb, méltóságteljesebb mozdulatot tett.
Egy 17. századi forrás, a Buke Shohatto ("Harcosok házi szabályai") hangsúlyozza, hogy a szamuráj viselkedésében "nem lehet tiszteletlen sem urával, sem társával szemben". Az etikett megsértése nemcsak sértésnek számított, hanem akár harci kihívásnak is.
A dojoba való belépés rendje
A régi iskola (koryu) dojokban a bejáratnál rövid meghajlással tisztelegtek – nem feltétlenül a kamiza felé, mint a mai modern dojokban, hanem inkább általános tiszteletadásként a hely szellemének. A karddal érkező szamuráj gondosan ügyelt arra, hogyan viseli a pengét:
a katana a bal oldalán volt elhelyezve az övükben, de a dojoba való belépéskor gyakran kivették és maguk előtt tartották, jelezve: "nem harcolni jöttem".
a wakizashi-t (rövid kard) viszont maguknál tarthatták – ez volt a "végső önvédelem" jele.
A mester iránti üdvözlés gyakran térdelő ülésből (seiza) történt, fejlehajtással. Egyes iskolákban a tanítvány még a kardját is maga elé helyezte, élével a saját teste felé – ezzel szimbolikusan kifejezve: "nem fordítom ellened a fegyvert".
Szavak nélkül: a csendes tisztelet
Érdekes, hogy a régi szamuráj-dojokban nem feltétlenül használtak szóbeli köszönéseket. A túl sok szó a harcos körében könnyelműségnek számított. Olyannyira, hogy bizonyos irányzatoknál (például Shinkage ryu Hogan Ha), legfőképpen amit magasrangú vagy hivatali, tiszti szerepet betöltő szamurájok gyakoroltak, még a "harci kiáltás", azaz a kiai (気合) is hiányzott. A meghajlás, a kard letétele és a testtartás önmagában "beszélt". A rei (meghajlás) kifejezte mindazt, amit ma szavakkal kísérünk.
Az Edo-korban (1603–1868) - amikor a szamurájok már szinte egyáltalán nem háborúztak, inkább a dojokban fejlesztették harci készségeiket - fokozatosan terjedtek el a verbális formulák is. Az olyan kifejezések, mint a "yoroshiku onegaishimasu" ("kérem a jóindulatát") vagy a gyakorlás végén a "domo arigato" ("nagyon köszönöm") lassan beépültek a közös szokások közé.
A rang és a sorrend jelentősége
Egy régi dojoban nem üdvözölhetett bárki bárkit ugyanolyan módon. A tanítvány előbb a mestert köszöntötte, majd csak utána a társakat. A magasabb rangú tanítvány ülhetett közelebb a kamizához, az alacsonyabb rangú a bejárat felőli oldalon. Ez a térbeli elrendezés önmagában kifejezte, ki hol áll a közösségben.
Az üdvözlések sorrendje tehát nem csak etikett volt, hanem vizuális "ranglétra". A közösség harmóniáját védte: a mester kapta a legnagyobb tiszteletet, a társak kölcsönösen elismerték egymást, és mindenki tudta, hol a helye.
Miért volt mindez életbevágó?
A szamurájok világában a félreértés halálos lehetett. Egy rosszul végrehajtott üdvözlés – például ha valaki nem hajolt elég mélyre egy rangidős előtt, vagy helytelenül viselte a kardját – kihívásnak, sőt sértésnek számíthatott. A dojo etikettje ezért nem puszta ceremónia volt, hanem biztosíték arra, hogy a gyakorlás közben a fegyverek valódi éle nélkül is fennmaradjon a rend.
Összegzés
A régi japán dojokban az üdvözlés sokkal több volt, mint puszta köszönés. A szamuráj ezzel fejezte ki tiszteletét a mester, a társak és az iskola iránt. A meghajlás, a kard elhelyezése, a testtartás és a szavak mind-mind részei voltak annak a kifinomult rendszernek, amely fenntartotta a közösség harmóniáját.
Ha ma meghajolunk egy dojoban, nemcsak egy modern szokást követünk, hanem egy több évszázados, a szamurájvilág szigorú etikettjében gyökerező hagyományt.