Egy "első" kard történet

Egyszer régen, még gyerekként kaptam (mit kaptam... kikönyörögtem) egy kardot édesapámtól. Isten igazából az a második kard volt, mert az elsőt még ő maga esztergálta fából és csinált hozzá egy kis tokot is, amolyan kis ninjato volt. Lehettem vagy 6 éves, imádtam. A kardot is, apámat is.

Aztán 15 évem körül megláttam egy amolyan búcsúban kapható, minősíthetetlenül rossz kardpárt. Na azt könyörogtem ki akkor, valahol az Alföld egy szegletében, a falusi búcsúban. De akkor nekem az egy nagyon remek kard volt, minden hibájával és megmosolyogtató külsejével nekem az volt a minden.

"Remek kard ez, öregem" mondogattam magamnak és én voltam a világ legboldogabb embere a poros kisvárosi, szürke panelban.

Imádtam. A kardot is és apámat is.

Persze tudtam már akkor is valahol mélyen, hogy azért az igazitól baromi messze van az a kard. Úgyhogy nagy szavakkal, mind a 15 évemmel a hátam mögött ígéretet tettem apámnak és legfőképpen magamnak, hogy egyszer majd, ha nagy leszek, meglátja, nekem lesz egy igazi kardom. Egy szép kardom, mint a nemes szamuráj harcosoknak.

Betartottam az ígéretet, de sajnos ezt ő már nem látta meg. Hát így lett egy igazi, szép, éles kardom.

Nem hibátlan, de jól szolgál.

Imádom.

Apám is imádná.