Budó a hétköznapokban: mi marad a jellemből a dojón túl?

Hogy számomra mit jelent a budó, arról írtam egy előző bejegyzésben.

Ebben a bejegyzésben egy másik jelenségről szeretnék írni néhány szót.  
A budó gyakorlásának van egy csendes ígérete. Az, hogy aki edz, az nem csak technikát tanul. Tanul önuralmat, figyelmet, mértéket, és valami olyasmit, amit kényelmesen "jellemnek" nevezünk. A dojóban ez sokszor látszik is: rend van, fegyelem van, udvariasság van. A mozdulatokban is, a beszédben is.

Aztán kilépünk az ajtón, és a világ hangosabb lesz. A forgalomban egy másodperc türelmetlenség elég egy csúnya jelenethez. A munkahelyen egy félreérthető mondatból sértődés lesz. Online pedig az ember olyan hangnemet enged meg magának, amit élőben szégyellne, esetleg meg sem tenne.

Ilyenkor jön a kellemetlen kérdés, amit sok gyakorló kerül, pedig érdemes kimondani: miért tűnik el olyan gyakran a budó a hétköznapokban? Hol szakad le a híd a tatami és a civil élet között?

Mit ígér a budó a jellemről és önuralomról? 

A budó "út" jellegét gyakran halljuk, mégis ritkán bontjuk ki konkrétan. Pedig a modern japán budó egyik hivatalos megfogalmazása egészen egyenes: a Budō Charter szerint a gyakorlás célja a jellem építése, az ítélőképesség erősítése, és fegyelmezett, a társadalom számára is hasznos ember formálása.

Ez nem romantikus köd. Ez egy mérce. Ha ezt a mércét elfogadjuk, akkor a budó nem állhat meg a dojóban. A technika lehet kiváló, mégis felmerül a kérdés: látszik-e az emberben valami abból, amit gyakorol?

Miért nem jelenik meg a budó szelleme a hétköznapokban?

1) A dojó kerete tart, a civil élet szétszór

A dojó mesterségesen "jó" környezet: szabály, ritmus, visszajelzés, következmény. A hétköznap sokszor ennek a fordítottja: stressz, kapkodás, figyelmetlenség, zaj. Aki a kerethez igazodik, könnyen elveszíti a formáját keret nélkül. Ez gyakran nem rosszindulat, inkább átvezetés nélküli működés.

2) A jutalom a látványos teljesítményt követi

Öv, vizsga, eredmény, szép technika. Ezek jól látszanak. Az önuralom, a felelősségvállalás, a tiszta beszéd kevésbé látványos. A közösség sokszor azt jutalmazza, amit könnyű észrevenni. A jellemfejlődés halk munka, ezért könnyen háttérbe szorul.

3) A "jó vagyok, mert edzek" csapdája

A pszichológiában ismert jelenség a moral self-licensing: ha valaki erényesnek éli meg magát egy területen, később könnyebben ad fel önkontrollt egy másik helyzetben. Az elv röviden: a "jó múlt" belső felmentést adhat.
Budó-nyelven ez így csúszik be: "Sokat tettem bele, ezért belefér, hogy most keményebb vagyok." A gond az, hogy a "keményebb" sokszor lekezelést, indulatot, aránytalanságot jelent másokkal szemben.

4) A státusz beköltözik a dojóba

A rang és a szerep keret is lehet, és tud lenni hatalmi játszma is. A budó retorikája ilyenkor kiváló díszlet: tisztelet, hagyomány, tekintély. Ha az ego erre ráül, a technika fejlődik, a jellem viszont nem biztos.

Magyar példa: amikor a budó ígérete összeomlik 

A legkíméletlenebb helyzetek azok, ahol erőfölény találkozik kiszolgáltatottsággal. Magyarországon nagy visszhangot kapott a szolnoki kalandparkban történt ügy, amikor sajtóbeszámolók szerint egy karateedző bántalmazott egy kisgyereket; a történetről készült felvétel bejárta a médiát, és a hírek vádemelésről, illetve bírósági szakaszról is szóltak.

Ezt két irányban érdemes tisztán kezelni.

Az egyik: egy ilyen eset nem azonos a karatéval, és még kevésbé a budóval. Rengeteg tisztességes gyakorló és oktató van.

A másik: ha a budó jellemnevelést ígér, akkor egy ilyen ügy a lehető legrosszabb ellenpélda. Itt nem technikai hiba történik. Itt a kontroll, a mérték, az emberi tartás omlik össze. Ez pedig mindenkire visszafröccsenhet, aki a budó szót komolyan használja.

Harc helyett kontroll: egy budó-olvasat Hatsumi Masaakitól

Ide citálnék egy olyan gondolatot, ami Hatsumi Masaaki senseitől származik, és ebben a témában különösen beszédes. Az Essence of Ninjutsu műből egy idézet:

"A nindzsa számára az elsődleges cél az volt, hogy harc nélkül győzzön. "

Ezt lehet úgy olvasni természetesen szó szerint, mint harci bölcsességet. Viszont Hatsumi sensei filozófiáját ismerve értelmezhető úgy is, mint jellem-gyakorlat. Aki tud nyerni harc nélkül, az gyakran úgy nyer, hogy képes:

• időben észrevenni, mikor csúszik át a helyzet egóba,

• lejjebb venni a hangot, mielőtt felrobban,

• arányosan reagálni, amikor megtehetné, hogy aránytalan legyen,

• elengedni azt a vágyat, hogy mindenáron igaza legyen.

A hétköznapi élet tele van "kis harcokkal". A budó itt kap értelmet: nem ott, ahol a koreográfia megvédi, hanem ott, ahol az embernek saját idegrendszerével kell dolgoznia.

"Mi azt valljuk, hogy a harmónia elérésére kell törekedni." - jelenti ki Hatsumi sensei egy interjú során, s ebben tökéletesen igaza van.

Tudományos kitekintés: fejleszt-e jellemet a harcművészet? – Mit mond a tudomány

A tudományos kép óvatos. A harcművészetek szociálpszichológiai hatásairól szóló áttekintések sok tanulmányt összegző képet adnak, és a következtetés általában az, hogy a hatások vegyesek, erősen függnek a stílustól, a tanártól, a motivációs klímától és attól, hogy a klub mennyire épít értékalapú nevelésre.

Egy másik, kifejezetten düh/agresszió kérdésére fókuszáló szisztematikus áttekintés azt emeli ki, hogy a bizonyítékok vegyesek, és a "tradicionális", értékrendet hangsúlyozó keretezés sok esetben kedvezőbb kimenetekkel társul. (Forrás itt elérhető)

Hétköznapi híd - néhány apró zen-gyakorlat, ami átviszi a budót a civil életbe

A zen és a budó találkozását sokan szeretnék nagy szavakkal leírni, pedig a kapcsolat a mindennapokban meglepően egyszerű. A zen jelen esetben nem dísz a technika fölött, hanem a figyelem fegyelme: észrevenni, mi történik bennem, mielőtt automatikusan reagálnék. 

1) Egy lélegzetnyi szünet, mielőtt reagálunk

A hétköznapokban a legtöbb konfliktus a tempóból születik. A zen egyik legpraktikusabb fogása a szünet: nem azért, hogy nyugodtak legyünk, hanem hogy legyen választásunk.
Feszültségnél elég ennyi: egy belégzés–kilégzés, és csak utána beszélünk. Ez a kis rés gyakran többet ér, mint bármilyen okos mondat.

2) Lassítsunk, hogy a figyelem utolérjen

Amikor érezzük, hogy felmegy a feszültség, ne a nyugalmat erőltessük. Inkább lassítsunk: hangban, mozdulatban, gépelésben. A zen gyakorlati oldala itt jelenik meg: a lassítás lehetővé teszi, hogy észrevegyük, mi történik bennünk. 

3) Egy kérdés, ami elvágja az egót

A zen nem harcol az egóval, csak észreveszi. A hétköznapokban ez a felismerés így tud működni:
"Mit akarok most? Megoldást, vagy azt, hogy nekem legyen igazam?" 
Ez helyzetértékelés. Sok vitának már attól lemegy a hőfoka, hogy kimondatlanul célt vált.

4) "Rei" mint tudatos beszéd

A rei a budóban forma is, tartás is. Zen-olvasatban a rei nem udvariassági kellék, hanem a másik ember valóságként való érzékelése. A hétköznapokban ez gyakran a hangnemen múlik.

Egy mondat, ami jól működik:
"Segíts megérteni, te mit látsz ebben."
Ez a kérdésfeltevés vagy hozzáállás már kevésbé támadó jellegű, sokkal inkább a jelenlétről szól.

5) Hatalomteszt: itt derül ki, mennyi a zen a budóban

A zen és a budó közös próbája ritkán az, amikor egyenrangú féllel beszélünk. A megmérettetés inkább ott van, ahol erőfölényben vagyunk - pontosabban abban hisszük magunkat: gyerekkel, kezdővel, beosztottal, ügyfélszolgálatossal, online ismeretlennel.

A zen itt nagyon prózai mércét ad: hogyan szólok ahhoz, aki kiszolgáltatottabb.
Tegyük fel a kérdést magunkban utólag: emberként szóltam hozzá, vagy feszültséget vezettem le rajta?
A válasz nem ítélet, inkább iránytű.

Záró gondolatok: a budó ott látszik, ahol nincs dojó 

A Budō Charter (Budō Kenshō) célmondatai szépek, és közben kíméletlenek. Mert egyben azt is kérik, hogy a budó a társadalomban adjon hozzá valamit az emberhez.

A tatamin könnyebb rendezettnek lenni. A hétköznapokban dől el, marad-e ebből a rendezettségből, jellemfejlődésből valami, amikor nincs meghajlás, nincs rang, nincs vizsga, nincs közönség.