Egy kis történelem: a sétáló meditációtól a zazen-központú zen gyakorlásig

Ha ma valaki meghallja a "zen meditáció" kifejezést, szinte biztos, hogy egy ülő gyakorlót képzel maga elé: csendes terem, keresztbe tett lábak, félig lehunyt szem – zazen. A modern kép annyira erősen kötődik az üléshez, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: a zen mindig is ilyen volt, és a sétáló meditáció csak kiegészítő gyakorlat.

A történeti források azonban jóval árnyaltabb képet mutatnak. A kínai buddhizmus korai századaiban az ülő és járó meditáció egymás mellett, strukturálisan azonos rangon szerepelt, sőt, rendszerezett formában is együtt jelentek meg. A zazen mint a zen "emblematikus" gyakorlata csak később, a Song-korban, majd Dōgen munkássága nyomán válik domináns identitásjelképpé.

Az alábbi áttekintés célja, hogy ismeretterjesztő módon, de a kutatásokhoz hűen foglalja össze, hogyan alakult ez az eltolódás.

I. Négy testhelyzet: az indiai kezdetek

A legkorábbi buddhista források, a páli kánon Nikāyái már négy alaphelyzetben írják le a tudatos jelenlét gyakorlását: ülés, járás, állás, fekvés. A meditáció nem kötődött kizárólag a lótuszüléshez; a hangsúly azon volt, hogy az éberség mind a négy testhelyzetben fenntartható legyen.

Amikor a buddhizmus a Kr. u. 4–6. században Kínába kerül, az indiai dhyāna ("elmélyedés") gyakorlatát átveszik, és zuòchán (坐禪) néven – "ülő meditációként" – kezdik emlegetni, de a járás és más formák ekkor is jelen vannak. Az indiai előzményeket és a kínai recepciót áttekintő munkák folyamatos folytonosságot rajzolnak fel az indiai négy testhelyzet és a későbbi kínai gyakorlatok között.

II. Tiantai és a "négy szamádhi": ülés és járás egy szinten

Az első igazán részletes kínai meditációs rendszer Zhiyi (智顗, 538–597), a Tiantai-iskola meghatározó mestere nevéhez kötődik. Fő művében, a Mohe zhiguan ("Nagy koncentráció és belátás") leírja a híres négy szamádhit, amelyek a gyakorlás különböző kereteit adják.

Ezek között két forma különösen fontos a témánk szempontjából:

• "Állandó ülés szamádhija" (changzuo sanmei) – hosszú időn át szinte folyamatos ülő meditáció;

• "Állandó járás szamádhija" (changxing sanmei) – hosszú időn át túlnyomórészt járó meditáció, gyakran valamely Buddha (pl. Amitábha) kontemplációjával és recitációjával összekötve.

A kulcspont: Zhiyi rendszere nem hierarchizálja le a járó meditációt. Az állandó ülés és az állandó járás strukturálisan azonos szinten áll, két egymást kiegészítő gyakorlatként jelenik meg. A harmadik és negyedik szamádhi olyan formákat ír le, ahol az ülés és járás váltakozik, illetve ahol az éberség a mindennapi tevékenységekben teljesedik ki.

Ebből a keretből nő ki később a Chan (zen) meditációs hagyománya is: kezdettől fogva "ülés és járás", nem pedig kizárólag ülés.

III. Korai Chan: többféle kontemplatív paradigma

A 7–10. századi, úgynevezett korai Chan mozgalom meditációs gyakorlata sokkal sokszínűbb volt annál, mint amit a későbbi "csak ülni" (shikantaza) kép sugall.

Mario Poceski részletes tanulmányban elemzi a korai Chan meditációs paradigmáit (Conceptions and Attitudes towards Contemplative Practice within the Early Traditions of Chan Buddhism). A források alapján a Chan mesterek az alábbi gyakorlatokat kombinálták:

• Buddha-kontempláció és névrecitáció (különösen Amitábha-kultusz);

• szútra-kontempláció (pl. Lótusz-szútra szakaszai);

• dhāraṇik, mantrák, liturgikus, rituális meditációk;

• ülő és járó meditáció periodikus váltakozása.

Több forrásból ismert, hogy a Bodhidharma-hagyományt összefoglaló szövegek is a "járás, állás, ülés, fekvés" négyesében látják a gyakorlás terét – nem kizárólag ülve, de nem is kizárólag járva.

A korai Chan tehát:

• nem "zazen-monokultúra",

• és nem is "sétáló-meditáció központú" rendszer,

• hanem rugalmas keret, amelyben az ülés és járás – a Tiantai-hoz hasonlóan – egymás mellé rendelt formák.

IV. Song-kori fordulat: a Zuòchán Yí és a kolostori szabályzatok

A valódi hangsúlyáthelyeződés a Song-dinasztia (960–1279) idején, különösen a 11–12. században figyelhető meg. Ekkor jelennek meg azok a szövegek, amelyek kifejezetten az ülő meditációt állítják a Chan gyakorlat centrumába.

1. Changlu Zongze és a Zuòchán Yí

A korszak kulcsfigurája Changlu Zongze (長蘆宗賾, † kb. 1106), Chan mester, akihez a rövid, de hatásos Zuòchán Yí (坐禪儀, "Az ülő meditáció szabályai / alapelvei") című szöveget kötik. A modern kutatás ezt tekinti a zen hagyomány legkorábbi, kimondottan ülő meditációs kézikönyvének.

A Zuòchán Yí tartalma a ma ismert zazen-útmutatókhoz kísértetiesen hasonló:

• a hely előkészítése (csendes, rendezett tér, vastag ülőpárna);

• a testtartás részletei (lábpozíciók, gerinc, fej, kéztartás);

• a légzés természetes, erőltetés nélküli elmélyítése;

• az elme hozzáállása (gondolatok felbukkanása és elengedése, éberség megtartása).

A hangsúly egyértelmű: az ülő meditáció kidolgozott technikává válik, amelyre külön, önálló műfaj épül.

2. Chanyuan qinggui: a Chan "tiszta szabályai"

Zongze másik alapműve a Chanyuan qinggui (禪苑清規, "A Chan-kert tiszta szabályai"), amelyet a kutatás az első teljes Chan monasztikus kódexként tart számon (1103). 

A döntő mozzanat: a Chanyuan qinggui későbbi, 1202-es kiadásában a Zuòchán Yí-t hozzákapcsolják a kolostori szabályzathoz, egy kötetben közlik vele.

Ez azt jelenti, hogy:

Az ülő meditáció ekkorra már annyira a Chan identitás centrumába került,
hogy a hivatalos kolostori fegyelem szerves részeként szabályozzák.

A kolostori napirend tengelyévé válnak a hosszú ülő szakaszok, amelyeket továbbra is járó meditáció (jingxing, később japán kinhin) tagol – de a fegyelem és önazonosság szempontjából az ülés az, ami meghatározó lesz.

V. Dōgen és a zazen, mint identitásképző gyakorlat

A 13. században Dōgen (道元, 1200–1253) Japánból Kínába utazik, és közvetlenül találkozik a Song-kori Chan monasztikus kultúrával: a Chanyuan qinggui hagyományával és az olyan "zazen-kézikönyvekkel", mint a Zuòchán Yí.

Amikor hazatér, és megalapítja a Sōtō-irányzatot, egyik első nagy gesztusa, hogy megírja a Fukan zazengi ("A zazen egyetemes ajánlása") című szöveget. Dōgen zazen-szövegei:

• szoros párhuzamban állnak a Zuòchán Yí műfajával (testtartás, légzés, elmevezetés leírása);

• ugyanakkor új teológiai súlyt adnak az ülő meditációnak: nem egyszerűen gyakorlat, hanem a "Buddha-állapot" közvetlen kifejeződése.

Dōgen híres mondataiban a zazen már nem egy a sok gyakorlat közül, hanem:

"A zen tanulmányozása = a zazen gyakorlása."

A Sōtō kolostorok későbbi életében a hosszú, többnapos, ülő meditációs periódusok (sesshin, ango) adják a gyakorlás gerincét; a járó meditáció itt is jelen van, de elsősorban az ülések tagolására szolgál.

Ettől a ponttól kezdve, ha Japánban "zenmeditációról" beszélnek, szinte automatikusan zazenre gondolnak – és ez a kép szivárog át a modern nyugati fogalomba is.

VI. "Felváltotta-e" a zazen a sétáló meditációt?

A népszerű leegyszerűsítés szerint a zen története úgy írható le, hogy:

1. "Régen sétáltak" – a sétáló meditáció dominált;

2. "Aztán leültek" – a zazen felváltotta a korábbi formákat.

A rendelkezésre álló filológiai és történeti források alapján ez az állítás túlzottan leegyszerűsítő, sőt több ponton félrevezető.

Ami viszonylag biztonsággal kijelenthető:

1. Már az indiai és korai kínai buddhizmusban is együtt szerepelt az ülés, járás, állás, fekvés mint legitim gyakorlási pozíciók. Nem beszélhetünk olyan korszakról, amikor "csak sétáltak volna".

2. Zhiyi Tiantai-rendszerében a "folyamatos ülés" és "folyamatos járás" szamádhija egymással azonos rangú gyakorlatként jelenik meg; a későbbi Chan hagyományra is ez a kettős modell hat.

3. A Song-korban valóban megjelenik egy új műfaj: az ülő meditációra specializált kézikönyvek (Zuòchán Yí és rokon szövegek), amelyek azt jelzik, hogy az ülő meditáció kerül a Chan önkép fókuszába.

4. A japán Sōtō Zen – Dōgen nyomán – teológiai szinten is központi jelentőségűvé teszi a zazen-t: nem csupán technika, hanem maga a "megvalósult gyakorlat".

5. Ezzel párhuzamosan a járó meditáció nem tűnik el: mind a Chan, mind a Zen kolostorokban a mai napig a zazen-szakaszokat járás tagolja (jingxing / kinhin), és bizonyos hagyományokban a folyamatos járás továbbra is fontos gyakorlatforma.

Pontosabb tehát úgy fogalmazni, hogy:

nem "leváltásról", hanem hosszú távú hangsúlyáthelyeződésről van szó,
amelyben a zazen – különösen a Song-kori Chan és a japán Sōtō hatására – a zen identitás fő szimbólumává vált, miközben a sétáló meditáció továbbra is a kolostori praxis szerves része maradt.

Arról, hogy az egyes korszakokban "melyik volt gyakoribb", nincsenek statisztikai adatok; a fennmaradt szabályzatok és kézikönyvek alapján legfeljebb azt látjuk, melyik forma kap nagyobb szöveges hangsúlyt, illetve milyen szerepet tölt be a napi rendben.

VII. Összegzés

Történetileg a következő ívet lehet viszonylag megbízhatóan kirajzolni:

1. Indiai alap: négy testhelyzetben gyakorolt éberség (ülés, járás, állás, fekvés).

2. Korai kínai buddhizmus: az indiai dhyāna gyakorlatok adaptálása, ülő és járó meditációval.

3. Tiantai (Zhiyi): a négy szamádhi között az "állandó ülés" és "állandó járás" egyenrangú, strukturált formák.

4. Korai Chan: sokféle kontemplatív paradigma együttélése – recitáció, szútra-kontempláció, ülő és járó meditáció.

5. Song-kor (Changlu Zongze):

   • Zuòchán Yí – az első, konkrétan zazenre fókuszáló Chan-kézikönyv;

   • Chanyuan qinggui – az első teljes Chan monasztikus kódex, amelynek későbbi kiadásai a zazen-kézikönyvet is magukban foglalják.

6. Dōgen és a Sōtō Zen: zazen mint "a zen tanulmányozása", gyakorlati és teológiai középpont; a zazen-sesshin a kolostori élet szervezőelve.

A kép sokkal inkább egy rétegeződő történet:

• az indiai négy testhelyzetből,

• a Tiantai ülő–járó szamádhi-párjából,

• a korai Chan sokféle kontemplatív gyakorlatából

lassan kiemelkedik egy olyan vonal, amelyben az ülő meditáció válik a zen szimbólumává, különösen a Song-kori Chan és a japán Sōtō hatására – de a többi forma (sétáló meditáció, recitáció, rituális gyakorlatok) végig a háttérben marad.