A haiku és japán kardvívás párhuzamai - egy út, két forma.
Bevezetés
A japán kultúra egyik legérdekesebb vonása, hogy a különböző művészeti formák – legyenek akár költészet, kardvívás vagy kalligráfia – nem különálló világok, hanem szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A harcos útja (budo) és a költő útja (haikai no michi) ugyanannak a belső fejlődési folyamatnak lehetnek a megnyilvánulásai.
A haiku és a japán kardművészet például elsőre aligha tűnnek rokonoknak: az egyik háromsoros költészet, a másik harcos mozgásforma. Ám ha mélyebbre nézünk, kiderül, hogy több bennük a közös, mint hinnénk. Lássuk, mik is ezek!
I. A forma kerete és a belső szabadság
A haiku szigorú formai szabályokat követ: három sor, 5–7–5 morás (szótagolt) szerkezet, évszakszó, pillanatkép. A japán kardművészetben is megtaláljuk ezt a fajta kötöttséget: a kata gyakorlása során rögzített mozdulatsort kell követni, meghatározott tempóban, meghatározott helyen és irányban.
Mégis, a mesteri szintet nem a szabályok puszta követése jelenti, hanem az, amikor a gyakorlaton belül megszületik az élő jelenlét, a forma mögött megjelenik az ember. A szabályok keretet adnak – de a tartalom, az igazi érték, mindig az adott pillanatban születik meg.
A jó haiku nem attól él, hogy 5–7–5 szótag.
A jó vágás nem attól jó, hogy pontos.
Hanem attól, hogy igaz.
II. A pillanat megragadása – az "itt és most" gyakorlata
A haiku lényege nem a hosszú történetmesélés, hanem egyetlen, pontosan elkapott jelenet. Egy esőcsepp a faágon. Egy madár árnyéka a hóban, a szél fodra a vízen, egy csendes reggel az eső előtt. Egyetlen jelenet, egy villanás – és mégis, benne van egy egész világ.
Ugyanez a szemlélet jellemzi a japán kardvívást is, ahol a kardrántás és az első vágás gyakran egyetlen mozdulatban történik. Az éles helyzetekben nincs idő latolgatni: a döntés pillanata egyben a cselekvésé is. A döntés súlya és az időzítés pontossága mindkettőben sorsszerű.
A döntés, mit figyel meg a költő, ugyanúgy visszajelzés a belső világára, mint a harcos döntése, mikor és hogyan mozdul. A szavak és a vágások nem korrigálhatók. Ami megszületett, az ott és akkor érvényes – vagy nem.
III. A belső állapot tükröződése
Akár egy haikuról, akár egy vágásról beszélünk, a külső megnyilvánulás mindig visszatükrözi a belső állapotot. Egy sietve, vagy csak a szabályoknak megfelelően írt haiku sosem lesz élő. Ahogy egy kapkodó, üres mozdulat sem lehet hiteles a kard útjának gyakorlásában.
A haiku – bármennyire egyszerűnek tűnik – nem tud őszintétlen lenni. Ha nincs mögötte valódi élmény, érzés, jelenlét, azonnal üresnek hat. A vágás is ilyen. Egy gyakorló mozdulatban is benne van a gyakorló belső állapota: türelmetlen? Feszült? Üres?
IV. Mushin – az üres elme
A zen által inspirált harcművészetekben központi fogalom a mushin (無心) – az üres, nem-ragaszkodó tudatállapot. Nem olyan formában üres, mint egy üveg, hanem olyan, mint a tiszta víztükör: nem torzít. Ez az állapot szükséges egy tökéletes vágáshoz és egy jó haikuhoz is.
"Haikukat nem írni kell.
Hanem engedni, hogy megíródjanak."
Ez a hozzáállás az iaidoban is ismerős, a test tudja, mit kell tennie – ha az elme nem zavarja meg. Ez a "nem-gondolkodás" teszi lehetővé, hogy a mozdulat vagy a verssor valóban a jelen pillanatban szülessen meg, egyfajta közvetlen intuícióból.
V. Csend – a szavakon és mozdulatokon túl
A haiku sokszor a kimondatlanra mutat. Három sor – de a negyedik ott van a sorok között. A kardvágás is ilyen: amit látunk, az csak a felszín. A "ma" (間) – a mozdulatok közötti üres tér – legalább olyan fontos, mint maga a mozdulat. A ritmus, a szünet, az időzítés – ezek mind láthatatlan, de lényegi elemei a cselekvésnek.
A jó mozdulat nem a gyorsaságban rejlik, miképpen a jó haiku sem a csavaros képekben. Sokkal inkább abban, hogy valami mély, kimondatlan minőséget hívnak elő – csendben, pontosan.
Összegzés: egy út, két forma
A haiku és a kardművészet látszólag külön utak – egyik a toll, másik a penge útja. Mégis, a mélyebb rétegeikben ugyanazt tanítják: hogyan lehet jelen lenni egyetlen pillanatban. Mindkettő arra tanít, hogy a legkisebb dologban is ott lehet az egész – ha teljes figyelemmel fordulunk felé.
A modern világ gyakran elvárja, hogy gyorsan, hatékonyan és látványosan teljesítsünk. Ezzel szemben ezek az ősi gyakorlatok arra hívnak, hogy lassítsunk le, legyünk pontosak, és figyeljünk – ne csak másokra, hanem önmagunkra is.
A kard nem pusztán fegyver.
A haiku nem pusztán vers.
Mindkettő egy-egy tükör. Kérdés csak az: belenézünk-e – és látjuk-e, amit mutat?