A Hagakure – egy túlértékelt mű története
avagy hogyan lett egy félreeső szerzetes magánbeszélgetéseiből nemzeti mítosz?
A busidó-val kapcsolatosan óhatatlanul említenem kell egy művet, amit szintén sok tévhit, romantika és félreértés övez. Ez pedig nem más, mint a Hagakure.
Ha valaki ma meghallja a "Hagakure" szót, gyakran a szamuráj erkölcs szinte szentírásként tisztelt alapművére gondol. Egy könyvre, amely – a köztudat szerint – a bushidō eszméjének forrása. Az igazság azonban ennél jóval összetettebb, és jóval kevesebb köze van a kardcsörtető hősiességhez, mint azt sokan hiszik.
A Hagakure nem egy hatalmas tradíció gerince volt. Inkább egy ember személyes csalódásából született keserédes vallomás, amelyet utólag emeltek a piedesztálra.
Egy férfi, aki lekésett a saját koráról
A könyv szerzője, Yamamoto Tsunetomo (山本常朝, 1659–1719) nem hős volt és nem hadvezér. Szamurájként szolgált a Nabeshima-klánnál a békés Edo-korban, amikor Japán már nem vívott háborúkat.
Tsunetomo fiatalon hitt a régi eszményekben: hűség, önfeláldozás, ura iránti rendíthetetlen odaadás. Ám amikor ura meghalt, ő maga nem követhette a hagyományos junshi (önkéntes követés a halálba) útját, mert a Tokugawa-rendszer ezt már tiltott gyakorlattá nyilvánította.
Ez a pillanat mélyen megrendítette. A világ, amelyben hitt, már nem létezett. A kard útja kiüresedett, a szamurájok nagy része hivatalnokként vagy adminisztrátorként tengette az életét.
Tsunetomo erre nem tudott válaszolni csendben. Visszavonult, szerzetesi életet választott, és tanítványának, Tashiro Tsuramotónak kezdte diktálni gondolatait.
Így született meg a Hagakure 1716 körül.
Nem becsületkódex, csak keserű szóáradat
A Hagakure sokszor olyan, mint egy vallási traktátus és egy személyes napló keveréke. Tsunetomo gyakran keserű hangon beszél az ifjabb generációról, a hanyatló erkölcsről és a "régi jó idők" dicsőségéről.
A leghíresebb mondata – "A szamuráj útja a halálban találja meg teljességét" – nem egy átfogó filozófiai rendszer kulcsmondata volt. Inkább a saját kiábrándultságát tükrözi: egy emberét, aki azt érzi, lekéste a hősi korszakot, és már csak az emlékekben talál értelmet.
A könyvet sosem terjesztették országosan a maga korában. Nem tanították klánszinten, nem volt hivatalos bushidō kézikönyv. Kéziratos formában forgott néhány helyen, főként Tsunetomo szűk környezetében.
A feledéstől a mítoszig – egy hosszú út
A Hagakure a 18. és 19. század nagy részében szinte ismeretlen volt. A busidó fogalma sem létezett egységes formában, a különböző tartományok saját hagyományaik mentén éltek. Az egész könyv jelentősége csak a Meiji-korban robbant be, amikor Japán modern nemzetállammá vált, és az új vezetés keresni kezdte azokat a szimbólumokat, amelyek erősíthetik a nemzeti identitást.
Tsunetomo szavai ekkor kerültek elő a porosodó kéziratok közül. A kormányzat, a katonai nevelés és a nacionalista értelmiség új jelentést adott neki. A haláltudatos hűség gondolata ideális eszközzé vált a lojalitás hangsúlyozásához.
A második világháború ideológiai eszköze
A 20. század elején a Hagakure szövegeit kiragadták eredeti kontextusukból. A katonai vezetés a halál elfogadását és az önfeláldozást középpontba állította, és Tsunetomo keserű mondataiból "harci jelszavakat" gyártott. A könyv így vált az iskolai oktatás és a katonai propaganda részévé.
A háború után emiatt sokan a militarizmus egyik jelképének tekintették. A valódi tartalom – egy magányos, csalódott ember gondolatainak gyűjteménye – háttérbe szorult a mítosz mögött.
A túlértékelt hírnév rétegei
A Hagakure mai kultusza elsősorban modern konstrukció. A filmek, harcművészetek és popkultúra a 20. századi ideológiai újraértelmezést vették át, nem az eredeti művet. Tsunetomo mondatai erősek, sokszor költőiek, de nem rendszerszintű filozófia áll mögöttük. Nem az "út" kézikönyve, inkább egy szűk világkép lenyomata.
A mű értéke így is jelentős: bepillantást enged egy korszak emberének lelkébe, aki saját értékrendjének elvesztésével küzdött. A probléma ott kezdődik, amikor ebből általános, "örökérvényű szamuráj kódexet" próbálnak faragni.
Záró gondolat
A Hagakure nem rossz mű. Viszont az a kép, amely ma körülveszi, inkább 19–20. századi ideológiai termék, mint 18. századi valóság. Túl sok mindent vetítettek bele az idők során: nemzetépítést, katonai erényt, harcosromantikát.
Valójában egy keserűen bölcs, emberi hang szól belőle – és pont emiatt lehet érdemes olvasni.